Tegnap egy szerkesztőségben jártam, ott adták kezembe a kecskeméti Forrás című irodalmi folyóirat új, novemberi számát, a Buda Ferencet ünneplő bizalmi kötetet. A folyóirat belső, tartalomjegyzék oldalán egy fehér ragasztó-pöttyel odavarázsolt kis kék jegyzetfüzet lógott, billegett, mint egy kék falevél, tömzsi enyv-nyakon kékfödelű kakasvirág, a költő jegyzetfüzete fénymásolatban. Néztem, lapoztam: benne világoskék golyóstollal, vagy töltőtollal kusza kanyarok, vonalszálak, görbék, bozontok, szétzilált tünemény-kezdetek, mint egy szélrombolta szénakazal, tovább haiku-töredékek, haikuk, az ihlet tinta-vérzései, tinta-hajszálerei. Olyan volt az egész, mint egy kísérleti atombecsapódás szétspriccelt sugárörvénye, ágaskodó páfránycsokra, gyűrűrobbanás cifra és egyenes, görbe és kanyargó megmaradás-örvénye a megcélzott tárgylapon, lefényképezett öröklét-pecsét Marx György atomfizika-könyvében, áhítat-csók a valóság-titokból. Én nem a folyóirat fénykép-Buda-arcain, nem a költő-életrajzvallomáson hatódtam meg akkor, de azon, hogy ez a fiú: Buda Ferenc is hetvenöt éves már. Nem szelíd történelem-talajon, békességes társadalom-földön nőtt fel ő is öreggé, de világtűz-ropogásban, szegényen és ihletett szorgalommal. Ő sokszor köszönt az Időnek, de az Idő nem mindig köszönt vissza neki! Emlékszem, mikor még a múlt században eljött hozzám, munkahelyemre, a Szépirodalmi Könyvkiadóba Debrecenből, 1956 után, a börtön után, hozva verseit, s olvasva azokat azonnal tudtam: nagy tehetség lépett be szobámba mosolyogva. Nekem lányaim születtek, de őt úgy fogadtam, mintha a fiam lenne. Aztán sorsunk egybe-kevert terében éltünk családostul. Szép volt, nehéz volt, szenvedélyes és szegénységgel-sújtott. Én alig voltam öregebb nála! Most tudom csak az igazi akkori időket. A szíven-csókoló hűséget és az árulás-árnyékok erdejét. Ó, te hetvenöt éves!, a
nyolcvanhárom-éves köszönt most téged, aki hűséggel, daccal, karddal és virágzás-akarattal vágtál magadnak tiszta utat a bozontos, borzas, bokros és cserjés élet-rengetegben!