“még síromban is azokkal tartok, akik (…)
            bátran túllépnek a bearanyozott hülyén”
                        (Weöres S.)

Manapság valamire való költő
nem kezdi úgy a versét, hogy:
“manapság valamire való költő
nem kezdi úgy a versét”.
És nem folytatja úgy, hogy:
“és nem folytatja úgy”.
Sőt így se már.
Sőt –

Amíg vitrinbe nem zárnak,
magunk is látogatók vagyunk:
részegen bolyongunk
a költészet visszhangos csarnokában,
összefirkálunk pár vendégkönyvet,
üzeneteink végére biggyesztünk
egy smiley-t, arctalanságunk
bennfentes mosolyát.

Éjfél után kísértetek nyálazzák át
bejegyzéseinket, ezt-azt hozzáírnak,
és oly tökéletesen kanyarintják
betűinket, hogy észre sem vesszük:
a megtagadás vallomássá lényegül.
A kijózanodás elkomorít.
Se kullogás, se hátra arc.

Lássuk a sztrádát, ócska közhelyet:
a köztesség helyén záróvonal.
Előzhetetlen utánzás,
ha teherszállítók sávján maradunk.
A kétszázzal suhanók sora semmibe sodor.
Maradnak hát a földutak.
Gnothi seauton: lekanyarodni,
merre senki se tart.