Magával ragadó élményt kínál Ladik Katalin jelen kötete, a Belső
vízözön. E cím fejtegetésével élve: fájdalom, szomorúság, érzékiség,
vergődés, csalatkozás hullámzik, hömpölyög és elegyedik egyszersmind
a makulátlan ámulattal – mi pedig ezeknek az érzelmi öszszetevőknek
lehetünk részesei. És nem közkeletű milyenségükben.
Ellenkezőleg: felette karakterisztikus állapotukban, Ladik Katalin
markáns vizuális eszközeinek jóvoltából. Ő nem fogalmi képzetkapcsolással,
hanem expresszív képasszociációval él mindenekelőtt,
aminek egyre-másra meglepő, originális líra a hozama, melynek
sok ízben naptalan tónusa mögött ott kanyarog egy csillámló
fonál: A megvilágosodás ösvénye, és ezt járva igyekeznek haladni
összességükben ama cél felé a versek. Igen sok ezen a csapáson a
stáció, olyannyira, hogy – magától értetődően – aligha látogatható
meg valamennyi a kötet idejében. Ám látni engedi egy-egy szakaszát
az ösvény, miként egymáshoz bilincselt fényvirágokat.
Keszthelyi Rezső